Avagy miért fontos az Értelem – Érzelem – Akció hármasa a fejlesztések során?

Azt hiszem, ha valóban fenntartható viselkedésváltozásról szeretnénk beszélni, akkor gondoljunk vissza kicsit iskolás élményeinkre.
Mi működött? Mit tanultál meg?
Matek órán ha eleget gyakoroltál, meglettek a mintázatok alapján megoldható feladatok.
Történelem órán, ha vizuálisan láttatta a tanár az eseményeket, akkor sok minden, és ha az összefüggéseket is felrajzolta, akkor volt mire akasztani a részleteket. Ha sportoltál, akkor tudod, hogy a folyamatos gyakorlás csiszolta a kupát, a csapatsportban pedig a közös gyakorlás, egymásra hangolódás, a közös jelekből értés, a közös munka és kommunikáció tette eredményessé a munkát.

Ha kézilabda meccsre készültünk, egyszer sem gyakoroltunk néptánc koreográfiát és lépéseket. Diagnózisnak biztosan jó lett volna, hogy kinek kell még gyakorolnia a magasabbra ugrást, de a konkrét akció sikeres befejezéséhez nem adott volna hozzá.
Ezért nem hiszek a modell gyakorlatokban, a tréning füzetekben előre megírt megoldandó feladatokban: mert mindig van, ami a célcsoport számára itt-és-most nehézség, amire a korábban adott válaszok nem hatékonyak, tehát ki kell alakítani új reakciókat, új működést, új rutint, új megközelítést. És honnan vehetnénk ehhez jobb ötleteket, mint akik hasonló helyzetekkel néznek szemben, de hála az égnek nem pont olyanok, mint mi?
Itt tud megjelenni a csoport ereje, a különböző erősségek így tudnak muníciót adni, és így dolga egy csoportos coaching vagy tréning eseménynek az, hogy biztonságos keretet adjon a gyakorláshoz.

A szervezeti struktúrának, folyamatoknak pedig az a dolga, hogy ezt az új viselkedést lehessen alkalmazni, hogy eredményre vezessen. De ez már egy másik téma.
Mi lenne a legfontosabb készség, viselkedés, melyben egy adott célcsoportjának változnia kellene?

Kérje konzultációnkat az eredményes hogyan-ról!